A nappaliban lévő kandallón elhelyezett családi fotókat nézegettem, miközben a konyhából finom illatok szálltak ki. Leemeltem egy képet, amelyen Veronica mosolygott és két férfi átölelte. Gondolom a volt férje és a fia lehet a képen. Ő és a férje 6 éve váltak el. Magas volt és izmos, még tetkókat is láttam a karján. Az alacsonyabb, fiatalabb fiúnak felállított, barna haja volt. Karját neki is tetkók lepték el a képen.
-Bob, édes-hallottam Veronica hangját a konyhából-Gyere kérlek segíteni-apa felállt a hosszú, bőr kanapéról és besietett a konyhába. Visszatettem a képet ahonnan levettem, és az ajtóra kaptam a tekintetem. Valaki a zárraj bajlódik, majd kattan és belépett rajta az a fiú, akit az előbb láttam a képen. Szóval ő Veronica fia. Ledobta a kulcsot a többi kulcscsomó közé, aztán észre vett engem. Láttam a meglepődést az arcán. Sejtettem, hogy jól néz ki, mivel Veronica is elég szép nő. Barna haját most baseball sapka takarta, fehér rövid ujjú felső volt rajta, így karján látszódtak a különféle tetoválások.
-Szia-intettem a kezemmel. Beletúrt a hajába, mintha zavarban lenne.
-Basszus, ma van a családi vacsora-motyogta valószínűleg magának, de én is hallottam-Hello-biccentett és beljebb jött.
-Áh, Mark-jött ki Veronica a konyhából-Végre itthon vagy! Gyertek-nézett a fiára, majd rám.-Kész a vacsora!
Amint beléptem a konyhába sült hal és hús illatokkal telítődött az orrom.
-Csá, Bob-pacsizott le a két fiú. Ők mikor lettek ilyen jóba? Ezek szerint ők többet találkoztak, mint én Veronicával. Apa és Veronica egymás mellé ültek, így én és Mark velük szembe. Mindenki szedett a táljába a finom élelemből, majd Veronica megfogta apa kezét, a másik, szabad kezét pedig felém nyújtotta. Mit akar? Mindenki engem nézett, ezért gyorsan megfogtam Veronica és Mark kezét. És most? Megidézünk egy-két szellemet vacsi előtt? Mindenki becsukta a szemét kivéve én. Veronica hálát adott Istennek az ételért, a munkáért, a barátokért és a családért. Ez szép gesztus volt tőle.
-Jóétvágyat-engedte el a kezem mindenki, és hozzá kezdtünk végre az evéshez.
-Na és Demi, mivel foglalkozol?-kérdezte Veronica, aztán bekapott egy nagy húscafatot.
-Most fejeztem be a középiskolát fotográfus szakon. Szeretnék a jövőben is ezzel foglalkozni, de egyenlőre egy divat magazinnál dolgozok-ittam bele a vizembe.
-Nahát ez nagyszerű! Mark egyik haverja is ezzel foglalkozik.-lelkesedett Veronica. Nagyon szuper, de mi az istent kezdjek én Mark haverjával.
A desszert előtt apa felállt. Azt hittem megint köszönetet mondunk Istennek a desszertért is, de nem.
-Szeretnénk bejelenteni valamit-fogta meg Veronica kezét.
-Ugye nem vagy terhes?-nézett Mark az anyjára, aki elnevette magát és rázta a fejét. A srác megkönnyebbülten dőlt hátra a székén.
-Ma még elmondjátok vagy csak holnap?-vontam fel a szemöldököm. Apa Veronicára nézett majd végre kibökte.
-Összeházasodunk!
A villa megállt a kezemben. Nem vettem levegőt. Elhomályosodott előttem minden és mindenki.
Pislogok egy párat, hogy jobban lássak. Apára nézek majd Veronicará és megint apára. Nyelek egy nagyot. Nem tudok megszólalni. Ürességet érzek. Mintha apa megcsalná anyát, de fel kéne végre fognom, hogy apa túl lépett anyán. A mellkasomban éles fájdalom lett úrrá. Nem kaptam levegőt. Ó édesanyám!
-És-emelte fel Veronica a mutatóujját amolyan "van még valami" stílusban-Összeköltözünk-mondta ki.
Mark leesett a székről, nekem pedig kiesett a villa a kezemből. Lenézek Markra, de az csak sokkos állapotban fekszik a padlón. Nem tudtam szóhoz jutni. Túl sok információ egy napra.
-Hát nem ilyen reakciókra számítottam-nyögi ki Veronica.
-Öhm-szedtem össze a gondolataimat-Hogy értitek azt, hogy összeköltöztök?-néztem rájuk értetlenül.
-Ideköltöztök hozzánk-mondta tapsikolva. Hogy micsoda? Ide? Én? Biztos nem! Kizárt dolog!
-Aha-bólogattam, de még mindig nem fogtam fel. Őszintén nem akarok ide költözni. Nem is ismerem őket.
-Demi, mosogass el-ölelte át apa Veronica vállát és nevetgélve kimentek a konyhából. Szóval nekem ebbe semmi beleszólásom nincs. Értem. Oké, tehát mosogassak el, szuper, cseléd lettem és még a desszertet sem kaptuk meg. Felálltam a székről, és Mark elé álltam.
-Kelj fel és segíts mosogatni, bátyus-emeltem ki a "bátyus" szót.
-Kösz nem-mondta mozdulatlanul.
-Jó-csattantam fel. Majd máshogy veszlek rá, hogy segíts. Megkerestem azt a szekrényt amibe a poharakat tartják. Kikerestem a legnagyobb poharat, teleöntöttem vízzel és a még mindig padlón fekvő Markra öntöttem az egészet.
A fiú lányos sikítások közepette-a jég hideg víz miatt-azonnal felpattant a földről. Ruhái csurom vizesek voltak. Talán apa nem erre gondolt, amikor azt mondta a kocsiban, hogy viselkedjek úgy, mint egy normális 19 éves lány. Soha nem voltam, és nem is leszek normális.
-Ezért egyedül mosogatsz el-nevetett fel- Ja és ezt -mutatott a padlón elterülő pocsolyára - Takarítsd fel! Hugi-kacsintott rám, és kiment. Miközben a felmosót kerestem szerencsére bejött a "nagyi" és feltakarított, elmosogatott helyettem. Beszélgettünk egy picit, és talán ő lesz az egyetlen, akit el fogok viselni ha ide költözünk.
-Hidd el drágám, nagyon rendesek-szólított meg "nagyi" aki mint kiderült Miranda.
-Valóban?
-Nekem ők a családom- felelte -A férjem meghalt 10 éve, és ők segítettek nekem mindenben. Ha jobban megismered őket majd máshogy fogsz róluk gondolkodni. Tudom milyen nehéz ez most neked, de nézd azt..-jött oda mellém nagyi, és a hátamon megpihentette a kezét-..hogy édesapád boldog, csillog a szeme minden egyes pillanatban.-mondta Miranda, majd mivel befejezte a takarítást ott hagyott a konyhában a gondolataimmal.
Talán igaza van. Nem szomorkodhat apa örök életében anya miatt. Ha boldog, akkor én is az vagyok!
Tehát ide költözünk, ebbe a hatalmas kastélyba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése